MAGYARORSZÁGI RAJI BUDO ISKOLA - RYU AIKIDO JODO IAIDO Tenjinchi Dojo - Budapest

Aiki-do

Részlet Donn F. Draeger, Modern Bujutsu és Budo  című könyvéből (1973)

                Mai formájában az aiki-do nem egy a régi időkből ránk hagyományozott, pusztakezes küzdelmi rendszer. Maga az aiki-do elnevezés is a 20. században kialakított gyűjtőnév. A modern tanítások egy csoportját foglalja magába, melyeknek olyan széleskörű törekvései vannak, mint a szellemi tanítás, vallásos elkötelezettség, fizikai fejlődés, önvédelem, kikapcsolódás és sportolás. Napjainkban, több mint 30 aiki-do ágazatot tartanak számon. A köztük lévő elméleti és technikai különbségek ellenére ezek mind egymással kapcsolatban álló törekvések, hiszen valamennyien egyetlen ember tanításaira vezethetőek vissza, még akkor is, ha különböző egyének a saját értelmezésüknek megfelelően részleges változtatásokat hajtottak végre az idők folyamán.

                 A valóságtól nagyon elrugaszkodott dolog lenne azt az álláspontot képviselni, hogy csak egy aiki-do létezne, és a többi rendszer, amely szintén ezt a nevet viseli mind hamis. Ha így tennénk, azzal tagadnánk annak a természetes evolúciós folyamatnak a létezését, amit minden modern és klasszikus harcművészet megtett, azt a folyamatot, amelynek eredményeként maga az aiki-do is létrejött. Ennek a folyamatnak a tükrében fontos különbséget tenni az aiki-do mai változatai és a korábbi változatok között. Célszerű továbbá tisztázni az aiki-do közkedvelt, de megalapozatlan kapcsolatait a régmúlttal és elfogadni, hogy legkorábbi változata az Edo-korszakban alakult ki.

                Takeda Takumi no Kami Soemon (1758-1853) tudós volt, aki teológiát és neo-konfucionista tanokat oktatott az Aizu han (a mai Fukushima prefektus) daimyójának, ezek a tanítások aiki-in-yo-ho, vagyis "a yin-yangra alapozott szellemi harmónia tana”-ként váltak ismertté. Az Aizu han a Chu Hsi tanok fellegvára volt, mivel Hoshina Masayuki (1611-72), Tokugawa Ieyasu, az első Tokugawa shogun unokája elhivatott képviselője volt ennek a bakufu támogatását élvező neo-konfucionista iskolának, mialatt az Aizu han daimyója volt. Ennek köszönhetően minden Aizu harcost a Chu Hsi etika szerint neveltek. Bushido értelmezésük a Chu Hsi irányelveket megtestesítő szigorú kódex volt.

                Az Aizu katonák félelmetesek voltak a csatákban, harci lelkesedésüket nagyra becsülték. Ezek a harcosok különböző ryukból eredeztethető harcművészeti formákkal foglalkoztak. Goto Tamauemon Tadayoshi (1644-1736) alapította a Daido Ryu-t, amely tojutsuból (kardvívás), kyubá-ból (lovas íjászat művészete), sojutsuból (a lándzsa művészete) és a kajutsuból (a lőfegyverek és robbanóanyagok művészete) állt. 1671-ben Goto belépett az Aizu hanba és tanításai a harcosok kötelező tananyagává váltak. A kardforgatásban járatos Aizuk tanultak Mizuno Shinto Ryu iaijutsut (a kardrántás művészete), amelyet Kobayashi Koemon Toshinari (1703 és 1736 között hunyt el) alapított. A Mizuni Shinto Ryu tanítások részét képezte egy másodlagos, jujutsu szerű küzdelmi rendszer is.

                A harcművészeti erények Edo-kori szamurájok körében megfigyelhető általános hanyatlása valamiképpen kevésbé érzékelhető az Aizu harcosok között. Ők továbbra is megőrizték magas szintű képzettségüket a klasszikus fegyverekkel való harcban. Pusztakezes, másodlagos harci rendszerüket, oshikiuchi néven foglalták össze. Ezt a rendszert neo-konfucionista filozófia dualizmusára alapozták, ahogyan az az aiki-in-yo-ho tanításban is megtalálható. Oshukiuchit csak magas társadalmi és anyagi státusszal rendelkező szamuráj tanulhatott. Az oshikiuchi működtetésének irányítása végül Saigo Tanomo Chikamasára (Hoshina Chikamasa, 1829-1905) szállt, aki az Aizu han miniszterévé és a Shirakawa-kastély vezetőjévé vált.

                 A han rendszer 1871-es megszűntetése és az 1876-os kardviselési tilalom a klasszikus kardvívás iránti érdeklődés csökkenését eredményezte. Azonban a Meiji-korszak gyakran viharos szociális körülményei közkedveltté és hasznossá tették a pusztakezes és önvédelmi tanok oktatását. Ebben az időben Saigo Tanomo Chikamasa sintó pap volt a Nikko Toshogu szentélyben, és ezen a helyen találkozott a gyakorlott kardforgatóval, Takeda Sokaku Minamoto Masayoshival (1858-1943).

                Sokaku eredetileg Shibuya Toma, az Aizu han valamikori orvosa által vezetett Ono-ha Itto Ryu heihót (kenjutsu) tanult 1870-ben. Ezen kívül Kyoshin Meichi Ryu kardvívásban is szerzett tapasztalatokat 1874-ben. Csak amikor 1875-ben belépett a Jikishin-kage Ryu-ba és Sakakibara Kenkichinél tanult, vált Sokaku kardforgatása kifinomulttá. Ekkor kapta az "Aizu no Kotengu”, vagyis az Aizu kicsi tenguja (egy nagy erőkkel rendelkező, goblinszerű, mitológiai lény) becenevet. Sokaku az ott tanuló bátyja halálával kapcsolatos ügyek intézése során került a Toshogu szentélybe. Olyan nagy hatást gyakorolt Saigo Tanomo Chikamasára, hogy az felbérelte őt személyi testőrének. De felvételekor a korosodó Saigo szempontjai közt szerepet játszhatott annak reménye is, hogy Sokaku esetleg oshikiuchit is tanul majd. Akár így volt, akár nem, az, hogy dolgai így alakultak, lehetővé tette Sokaku számára, hogy minden energiáját a harcművészetek tanulmányozásának szentelje. 1877-ben mind az Ono-ha Itto Ryu heiho, mind a Hozoin Ryu sojutsu iskolákban megkapta az okudent, vagyis a titkos technikákban való a jártasságát bizonyító oklevelet. Sokaku nagy erejű kardvívó hírneve egyre nőtt, ahogy Japánt bejárva más ryuk kardforgatóival megmérkőzve próbára tette képességeit.

                 23 éves korában Sokaku harctéri bátorsága komoly próbatétel elé került. Az alig 150 centis Sokaku bizonyára szokatlan látványt nyújtott, ahogy végigbaktatott Tokyo utcáin gyakorló felszerelésével és értékes Bizen kardjával a vállán. A kardforgatás népszerűségének általános hanyatlása és a nyugatról érkező dolgok térhódítása arra késztetett néhány fiatal építőmunkást, hogy ilyesfajta megjegyzéseket tegyenek az arra haladó Sokakura: - Hé, nem régimódi kicsit manapság a kardforgatás? Sokaku kurta - Fogd be a szád! - válaszával felingerelte a munkásokat, akik azonnal rátámadtak a kistermetű Sokakura. Mikor egyikük kimonója hajtókájánál fogva megragadta, Sokaku ösztönösen a földre hajította magával cipelt gyakorló felszerelését, és a tokjában hagyott kardját használta ellenfele távoltartására. Az ezt követő dulakodás során azonban a kard valahogy mégis kiszabadult hüvelyéből és mély vágást ejtett a munkás mellkasán. A vér látványa a többi munkáslegényt visszavonulásra késztette, de félelmüket pillanatok alatt harag váltotta fel. Segélyhívásukra rövid időn belül még több építőmunkás állt melléjük. Sokaku húsznál is több, tőrökkel, tőrhegyű botokkal, vagy szerszámokkal felfegyverzett emberrel találta magát szemben. Nem maradt más választása, mint hogy kardját használja élete védelmére. Mindenkit levágott, aki rárontott. Egy vezető munkás Sokaku nagy kardforgatói jártasságát látva további erősítésért küldetett, így nem sokkal később már háromszáz munkás kerítette be a végsőkig elszánt Sokakut, aki a menekülési útvonalát elzáró tömeg közepén találta magát. Fejszéket, köveket, csempéket és más kezükbe kerülő tárgyakat hajigáltak rá. Sokaku megőrizte hidegvérét, ide-oda futkosva kerülte ki a feléje repülő tárgyakat, mígnem kimerülten a földre rogyott. A munkások rögtön nekiestek. Egyikük egy tobi-guchival (hosszú nyelű éles tűzoltócsáklya) esett neki a fekvő testnek, Sokaku a biztos halálra készült. Ebben a pillanatban lovas rendőrök vágtattak a véres helyszínre és megmentették Sokaku életét. A tömeg szétoszlatását követően a rendőrök 12 holttestet és számos sebesültet találtak. Sokaku eszméletlenül feküdt a földön, vérben ázva is becses kardját szorongatta. Az ügyet követő jogi eljárás felmentette Sokakut a munkások minden vádja alól. Saigo Tanomo Chikamasa ezzel a tanáccsal látta el Sokakut: "Az élet megváltozott az Edo-korszak óta. A kard ideje lejárt. A nézeteltérés azért alakulhatott ki, mert fegyvert viseltél. Tedd le a kardod és tanulj jujutsut.” Hosszú időnek kellet még eltelnie mire Sokaku megfogadta ezt a tanácsot.

                1877-ben Saigo Tanomo Chikamasa felkarolta Shida Shirot (született 1868-ban) és elvitte Aizuba, hogy oshikiuchira tanítsa. Háromévi fáradtságos gyakorlás után Shida Tokióba ment, hogy elmélyítse tudását. Mikközben a Seijo Gokkuban, a katonai kiképzőiskolában tanult, 1881-ben beiratkozott a Tenjin Shin’ yo Ryu Inoue dojojába is, és két évvel később felkeltette Kano Jigoro, a Tenjin Shin’ yo Ryu egyik gyakorlójának a figyelmét. Kano ebben az időben azon fáradozott, hogy megfelelő fogadtatást teremtsen Kodokan judójának. Shida pusztakezes harci tudása meggyőzte Kanót, hogy asszisztensi pozíciót ajánljon fel Shidanak, amit az el is fogadott. Miután 1884-ben feleségül vette Saigo Tanomo Chikamasa lányát, Shida a Saigo család fogadott tagjává vált, és nevét Saigo Shirora változtatta. Saigo jelentős inspiráló ereje volt a Kodokan kezdeti időszakának. Filmekben és regényekben vált halhatatlanná, mint Sugata San Shiro. Mikor 1886-ban a különböző jujutsu ryuk megpróbálták elnyomni Kodokant, és az iskolával együtt a feltörekvő Kanot, Saigo Shiro megmutatta hatalmas tudását. Shiro a yama arashi (hegyi vihar) technikával, amely az oshikiuchi technikákból és alapelvekből ered, minden kihívó fölött elsöprő győzelmet aratott, ezzel téve híressé Kanot és Kodokan Judóját.

                Kano 1888-ban Saigo Shirot nevezte ki a Kodokan vezetőjéül, míg ő Európában járt. Ez a felelősség növelte Saigo bűntudatát, amelyet tanárai elvárásaival való szembesülése okozott. Hiszen sokkal tartozott első tanárának és támogatójának, Saigo Tanomo Chikamasának is, de Kanonak is, aki pedig ilyen bizalmi pozícióba helyezte. Saigo úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy 1891-ben Tokióból Nagasakiba költözött, hogy a Saigo és Kano közti vívódást hátrahagyva kialakítsa új életét. Felhagyott a judo és az oshikiuchi gyakorlásával, és 1899-re a kyushui Hinoda sajtóvállalat vezetőhelyettese lett. Az elkövetkező húsz évben teljesen a kyujutsunak (íjászat művészete) szentelte idejét, megszerezve végül a hanshi (mester tanár) fokozatot is.

                Saigo Shiro váratlan távozása arra késztette az idősebb Saigót, hogy egy újabb méltó tanítványt keressen, akit az oshikiuchi összes tanításába beavathat. Amíg 1898-ban a Reizan szentélyben viselt tisztséget az idősebb Saigo Sokakut szemelte ki arra, hogy bizalmába fogadja, és az Aizu harcosok különleges művészetébe beavassa. Annak köszönhetően, hogy Sokakunak a harcművészetek elsajátítása iránti lelkesedése a klasszikus kardforgatás ismeretével is párosult, Sokaku hamar az oshikiuchi mesterévé válhatott. Ugyanabban az évben, amikor Saigonál elkezdte tanulmányait, Sokakut azzal bízták meg, hogy Aizuban a régi szamuráj rétegből válogatott tanítványokat irányítson. Az idősebb Saigo nem sokkal halála előtt arra sarkallta Sokakut, hogy az oshikiuchi technikákat és szellemiséget szélesebb körben is ismertté tegye. Mestere kívánságával egybehangzóan Sokaku fokozatosan módosított az eredeti oshikiuchi tanításokon. Egy hivatalos felkérésnek eleget téve 1908-ban Hokkaidóba utazott, hogy rendőröket tanítson közelharcra.

                Sokaku az oshikiuchi megváltoztatott formáját jujutsunak tekintette. Hogy nagyobb tekintélyt kölcsönözzön tanításának a Daito Ryu (nem összekeverendő az Aizu han Daido Ryujával) nevet adta iskolájának. Sokaku vezetése alatt a Daito Ryu jujutsu egy hagyománytisztelő, de hatásos önvédelmi rendszer maradt. Sokaku egyik legígéretesebb tanítványa Ueshiba Morihei (1883-1969) lett.

                Ueshiba egy Wakayama fennhatóságbeli földműves legidősebb fia volt. 1898-ban utazott Tokióba, hogy beiratkozzon a Tozawa Tokusaburo vezette Tenjin Shin’ yo Ryuba. Úgy hírlik, hogy Ueshiba más bujutsuk iránti érdeklődésének köszönhetően Yagyu Shinkage Ryu jujutsut tanult Nakae Masakatsu vezetésével 1902-ben. Az orosz-japán háború alatt Ueshiba sorkatonaként szolgát a birodalmi hadseregben. Így lehetősége nyílt arra, hogy utazzék, és számos harci és önvédelmi iskolával kerüljön kapcsolatba. Katonai szolgálata alatt is gyakorolta a jujutsut, és végül 1908-ban megkapta a Tenjin Shin’ yo Ryu menyko kaidenjét, a beavatottság legmagasabb szintjét jelentő mesterfokozatot. Leszerelését követően Hokkaidóba utazott, hogy mezőgazdasággal foglalkozzék, és itt iratkozott be 1915-ben a Sokaku vezette Daito Ryuba, hogy jujutsut tanuljon.

Ueshiba szorgalmas tanítvány volt, 1917-re harminchat technika mesterévé vált, és megkapta a menkyót, vagy oktatási engedélyt. Egyidejűleg a Yagyu Shinkage Ryu tanulmányait is folytatta, és állítólag az iskola jujutsu-szerű részének a mesterfokú elsajátításáért ebből az irányzatból is menkyo (tanári) fokozatot érdemelt ki 1922-ben. Ugyanebben az évben Sokaku a Daito Ryu módszer instruktorává nevezte ki, amelyet akkoriban már aiki-jutsuként tanítottak.

                Azonban a törekvő Ueshiba elégedetlen volt a klasszikus bujutsuval, amelyet tanult. Szeretett volna a magasabb eszmékre (do) koncentrálni a közelharc praktikus megközelítése (jutsu) helyett. Mégis, aiki-jutsujának kezdeti formájában az önvédelem hasznosítható oldalán maradt a hangsúlyt. Ueshiba 1925-ben Yamamato Gombei admirális előtt mutatta be tudását, amellyel lenyűgözte elit közönségét. 1932-ben Tokió Shinjuku negyedében nyitott dojót, és elkötelezte magát az aikijutsu alapjainak kiszélesítése mellett. A természettel kialakított közvetlenebb kapcsolat megteremtését, az önfejlesztést, és ezáltal egy jobb társadalom lehetőségét kereste az edzéseken való gyakorláson keresztül. A tanítványokra gyakorolt hatás jelentős volt, és tanításai a japán társadalom egyre szélesebb köreiben váltak elismertté. Tudományos érdeklődéssel tanulmányozta a Shinkage Ryu jujutsut is (nem összekeverendő a Yagyu Shinkage Ryuval). Önálló, kora életkörülményei között is alkalmazható aikijutsuját 1938-ben mutatta be. Az új rendszert aiki-donak nevezte.

Ezt követően a Daito Ryu aikijutsu fővonala kettévált. A Sokaku vezette hagyományosabb ág népszerűség tekintetében alulmaradt az Ueshiba által vezetett újszerű, fejlődő vonallal szemben. A két irányzat különbözőképpen működött, és mivel Ueshiba aikidója nagymértékben különbözik Sokaku tradicionális aikijutsujától céljaiban, technikájában és gyakorlási formájában is, Ueshibát tartják az aiki-do tényleges magalapítójának.

A lényeg, a célok, és a technikák

                Hagyományosan, mechanikájuk tekintetében az aiki jellegű technikák minden rendszerét a jujutsu ágazatai közé szokás sorolni, mivel a ju no ri, a rugalmasság alapelvéből indulnak ki. De az aiki-do tanítások mögött rejlő eszméket is figyelembe véve pontosabb, ha ezek a rendszerek külön kategóriát alkotnak. Ezért került ebben a könyvben az aiki-do a do formáknak szentelt fejezetbe.

                A neo-konfucionista doktrínák realizmusa alapvetően meghatározza az összes aiki-do tanítást. Ez a tény jól példázza az Aizu harcosok Chu Hsi oktatásának eredményét és az aiki-in-yo-ho tanítások hatását harcművészeti rendszereikre. Az oshikiuchi Aizu művészete, és ebből adódóan Sokaku aikijutsuja is átitatódott a Chu Hsi doktrina dualizmusával. Az aiki-do lényegének, a ki fogalmának előképét is megtalálhatjuk a Chu Hsi dualizmusban, ahol kit úgy ábrázolják, mint egy "materiális erőt”, amely a ri, vagyis az "alapelv” ellenpólusa. A kit a neo-konfúcionista Kaibara Ekken is leírja, aki árnyalta a Chu Hsi dualizmust, és a kit monizmusnak tekintette. Az aiki-ho tana a Yagyu Shingkage Ryu tanításokban is megtalálható, ahol az aiki felfogást ahhoz a mozgáshoz teszi hasonlóvá, ahogy egy fűzfaág lerázza magáról a felszínén összegyűlt hópelyheket. Az aiki technikák gyakorlati alkalmazásában, a Tenjin Shin’ yo Ryu tanításokban nagy hangsúlyt kap a ki. Saigo Shiro is tanulmányozta ezt az irányzatot, és elképzelhető, hogy az oshikiuchi Meiji-korszakbeli fejlődésére ez is hatással volt.

 A ki, aiki és kiai szavakat technikai fogalmakként kezelik a klasszikus bujutsu ryukon belül. Pusztán olyan dolgoknak tartják őket, melyekre a fegyelmezett edzés során figyelmet kell fordítani. Annak ellenére, hogy fontos tényezőknek tartották őket a ki, aiki és kiai mégsem kaptak különleges hangsúlyt vagy figyelmet a harcosok körében. És nem tartották őket titkos tanításoknak sem. Ezek a megnevezések előfordulnak a klasszikus harcművészeti ryuk makimonoiban (kézitekercsek), az okudennel kapcsolatban, de nem ezek a fogalmak, hanem az okudent alkotó technikák természete teszi ezeket a tanításokat titkossá.

A Meiji-korszakbeli tudósok és írók, akik élénk fantáziával és a kiről szóló meglehetősen fellengzős véleménnyel rendelkeztek, gyakran lejegyezték a véleményüket a kivel, aikival és kiai-jal kapcsolatban. A legrégebbi könyv, amely az aikit tárgyalja az 1899-ben kiadott Budo Hiketsu - Aiki no Jutsu (A budo titka - Az aiki művészete), amely a következőket állítja: "A legmélyértelműbb és legtitokzatosabb művészet a világon az aiki művészete. Ez a titkos alapelve valamennyi harcművészetnek Japánban. Az, aki a mestere lesz, példátlan harci géniusszá válhat.”

Más könyvek hasonlóan légből kapott magyarázatait adták a ki, aiki és kiai fogalmaknak. Azonban az 1913-ban kiadott Jujutsu Kyoju-sho Ryu no Makiban (Jujutsu tankönyv, Ryuról szóló kötet) található az aiki talán legmegfelelőbb meghatározása: "Az aiki egy félelem, rossz szándék, lustaság és vakság nélküli, érzelemmentes tudatállapot. Nincs különbség aiki és kiai között, mégis, ha az aiki dinamikusan nyilvánul meg, akkor kiainak hívják, ha pedig statikusan, akkor aikinak.”

Ezek után az aiki fogalma egyre ismertebbé és népszerűbbé vált a különböző ryuk gyakorlói körében, akik kapcsolatba hozták az általuk gyakorolt alapelvekkel. Még a japánban frissen elterjedt, okinawai karate-jutsu is a hatása alá került. Az 1917-ben kiadott Sokuseki Katsujo Karate Goshin-jutsu (A karate azonnali alkalmazása, Az önvédelem művészete) című könyvben ez található: "Az aiki titkos alapelve, hogy harc nélkül, a kijén felülkerekedve győzzük le az ellenfelet.” Egy másik, szintén 1917-ben megjelent könyv, a Goshin-jutsu Ogi (Az önvédelem művészetének titkos tanításai) Yagyu Shinkage Ryu tanításait visszhangozza: "Az aiki-ho olyan technika, melyet arra használnak, hogy úgy állítsák meg az ellenfél támadását, hogy átveszik tőle a kezdeményezést.”

A tokiói Tachikawana könyvtárban található feljegyzések azt mutatják, hogy a Taisho-korszak közepén, tehát 1920 körül az aiki jutsu és kiai-jutsu (a kiai művészete) témájú könyvek népszerűsége igen nagy volt. Az 1921-ben kiadott Ninjutsu Kaisetsu-sho (Magyarázatok a ninjutsuhoz) egyike volt azon népszerű könyveknek, mely tárgyalja az aikit és a kiai-t is. Sokaku hagyományos megközelítésből vizsgálta az aikit és a kiai-t is, elsősorban gyakorlati alkalmazásuk érdekelte. Tömören fogalmazta meg személyes aiki meghatározását: "Az aiki titka, hogy egy pillanat alatt felülkerekedjünk mentálisan az ellenfélen, és harc nélkül győzzünk.”

A ki egy olyan fogalom, amely természetes és egyszerű. Azok, akik valami titokzatosságot és varázserőt tulajdonítanak neki, nagy kárt okoznak valaminek, ami lényegében egy hétköznapi dolog. Minden emberi lény a birtokában van, csak meg kell tanulni felszabadítani és használni, ebben rejlik természetének és funkciójának nehezen körülhatárolhatósága. Az aiki-do célkitűzése, hogy képessé tegye az embereket arra, hogy felszabadítsák, és tudatosan kontrolálják a ki használatát, és ebben a céljában az aiki-do semmiben sem különbözik bármely más klasszikus bujutsu és budo rendszertől.

Azonban a kinek számos különböző jelentése van; fordították már "vitalitásnak”, "lélegzetnek”, "szellemnek”, "aurának” és "idegi energiának” is. Az emberi szervezetben betöltött szerepét úgy írták le, mint: "olyan elektromosság, mely oda-vissza áramlik az idegpályákon” és "a vérrel, légzéssel és elmével kapcsolatba hozható pszichofizikai erő, a légzés ritmusával előidézett biofizikai energia”. Az aiki-do gyakorlók számára az a legfontosabb, hogy a ki egy létező erő, ami összpontosítható és uralható, és a ki fölötti kontrol megszerzését a szellemi fejlődéssel azonosítják. Hétköznapi nyelven megfogalmazva, a ki a szellem és a test koordinációjához köthető és képessé tesz arra, hogy vészhelyzetekben megfelelően reagáljunk.

Ueshiba Morihei a mai napig a ki legnagyobb megjelenítője a modern japán művészetekben, mert bár valamennyi aiki-do gyakorló felismeri a ki meglétét, egyikük sem helyez rá nagyobb hangsúlyt, mint ő. Ueshiba Morihei Kaibara monisztikus ki értelmezését követi, ami a kit kreatív életerőként írja le. Ehhez a meghatározáshoz Ueshiba még a mindent átfogó szeretet Mo-ista tanokon alapuló moralista filozófiáját is hozzákapcsolta. Aiki-doja megalkotásakor Ueshiba vallási megerősítés után kutatott, és a Mo-ista hagyomány mellett döntött, mely egyaránt hasznos az országnak és az embereknek. Ember és természet mind Ueshiba, mind Kaibara szerint "összetartozóak és elválaszthatatlanok”, így a természet megértése elengedhetetlen az ember megértéséhez. Ueshiba úgy vallja, az ember akkor juthat el a természet megértéséhez, ha a rendezett és igaz életnek szenteli magát, melynek az aiki-do gyakorlás elengedhetetlen feltétele.

Egy másik Mo-ista fogalom, a jen, vagy japánul jin is hangsúlyos szerephez jut Ueshiba aiki-dojában. A jinre talán a "jóakarat”, vagy "melegszívűség” a megfelelő szó, ami a legfőbb konfucionista erény, melyen keresztül ember és természet egymáshoz kapcsolódik. Világosabban megfogalmazva: Ueshiba az embert meghaladó erőnek tartja a jóakaratot, és így az eléréséért tett egyéni erőfeszítések a minden létező iránt érzett szeretet megnyilvánulásává válnak. Ezzel a gondolatával Ueshiba Kaibarát idézi, aki ezt írja: "A világon minden ember a menny és a föld gyermeke, a menny és a föld mindannyiunk hatalmas szülei. Az ember feladata., hogy a természetet szolgálja... A jóakarat a benső együttérzés meglétét jelenti, áldást hozni az emberekre és a dolgokra.Ueshiba mást is átvett a "mindent betöltő szeretet” Mo-ista tanából azzal, hogy a jint a kozmikus szeretettel azonosítja, melyet a természet alkotó erejeként határoztak meg.

Ueshiba szerint az ideális ember követi Kaibara gondolatait, melyek kimondják, hogy másokkal szemben nem arrogánsnak, hanem szerénynek kell lenni. Uralni kell a vágyakat, nem engedni, hogy a szenvedélyek elragadjanak, és a természet iránti szeretetből eredően mély szeretetet táplálni az emberek iránt. Mert minden ember a természet szeretetének tárgya. Ápolásuk és védelmük így válik a természet szolgálatának egy módjává.

Ueshiba fizikai aiki-do technikái tartalmazzák és tükrözik vallásos filozófiáját. Úgy tekint az univerzum alapvető dinamikájára, mint az ai, vagy harmónia és kozmikus szeretet legfőbb megnyilvánulására. Mivel az univerzumban minden körkörös, nem pedig lineáris mozgást végez Ueshiba is a körkörös mozgásra építette aiki-do technikáit. Az aiki-do a test és tudat harmonikus egyesítése egy olyan mechanikai rendszerben, mely a folytonos vonalak mentén haladó erőn alapszik: ez a természetes ritmus fogalma, az egyéni megnyilvánulás szabad árama, mely összhangban áll a természettel. Miként az egyéni megnyilvánulások is a végtelenségig variálhatóak, úgy elméletileg, az aiki-do technikák száma is végtelen.

Nincs ellentét Ueshiba aiki-dójának gyakorlati alkalmazása és emberszereteten alapuló filozófiája között, ha megértjük, hogy Ueshiba elképzelése szerint az aiki-dónak meg kell szűntetnie minden agresszív gondolatot az emberek tudatában. Az összes technikát az agresszor legyőzésének, vagy megsebesítésének gondolata nélkül alkalmazzák. Ueshiba elveti a klasszikus bujutsukat átható kobo-ichi fogalmát, ami kimondja, hogy egy ütközetben támadás és védekezés egy és ugyanazon dolog, és az, hogy melyik kerül előtérbe, kizárólag a szituáció függvénye. Ueshiba inkább a teljes go nosen, a védekező-kezdeményezés gondolatát helyezi előtérbe. Ennek értelmében aiki-dója kizárólag védekező jellegűvé válik: válaszadás egy agresszióra. Ez a tény elméletileg kizárja, hogy két olyan gyakorlója, aki ezt az alapelvet tartja szem előtt, egymásra támadjon.

Ueshiba aiki-dója nem egy ellenfelek közötti küzdelmi rendszer, hanem inkább annak a módja, hogy az ai, vagy harmónia érzete létrejöjjön az aiki-dót gyakorló és a vele szemben álló közt. A védekező csak a támadás kezdetét követően válik fizikailag aktívvá, olyan módon, hogy először kitér a támadás elől, majd úgy olvad bele, hogy az ellenfél erejét használja föl legyőzéséhez. Tehát a támadó szó szerint saját maga legyőzésére kényszerül. A ki használatával valósítható ez meg úgy, hogy az aiki-do gyakorló "kiterjeszti” kijét és összehangolja a támadóéval. Az ellenfél tudatállapotának és mozdulatai irányának észlelésére való nagyfokú érzékenységet kell kialakítani. Míg az aiki-dóka képessé nem válik arra, hogy "olvasson” a támadó gondolataiban és észlelje, hogy az mely irányba összpontosítja erejét, addig nem tud harmonizálni (ai) vele és arra késztetni, hogy felismerje támadása hiábavalóságát. Ha valakit egy gyakorlott aikidóka sebesít meg, akkor az illető szó szerint önmagát sebesíti meg.

Ueshiba szellemi alapú aiki-dójával éles ellentétben áll Sokaku hagyományos aiki jutsuja, melynek elsődleges célja egy közelharci rendszer létrehozása. Ez a rendszer egy olyan technikai magra épül, mely alkalmassá teszi gyakorlóját arra, hogy szigorú hatékonysággal lépjen fel támadójával szemben. Előszeretettel használja az atemit (vagy anatómiailag gyenge pontokra irányuló ütést), amely mindig megelőzi a támadó megragadását és megfékezését. A takarékosan használt (ju no ri) fizikai erő és a technikai tudás ötvözete az, amit elvárnak és elismernek az aiki jutsu gyakorlók körében. A tanítás klasszikus módja, amely mester és a tanítvány személyes viszonyán alapszik, jellemzi a hagyományos ágak oktatási formáját. Ez biztosítja a technikai pontosság magas szintjét, ami az oktatás tömegessé válásával tarthatatlanná válik. Ez a módszer természetesen jelentősen behatárolja a lehetséges tanítványok számát.

Sokaku aiki jutsuja felől szemlélve Ueshiba aikidója a pusztakezes harc egy meglehetősen meggyöngített formája. Az aiki-do jellegét tekintve nem küzdelmi művészet, mert nem a kobo ichi alapelve szerint működik. Mi több, az atemi elhagyása elkülöníti az aikidót a praktikus pusztakezes küzdőrendszerektől. A csoportos tanítási módszeren keresztül az aiki-do célja a test, a szellem és a lélek egészséges fejlesztésén keresztül a kiteljesedett emberi lény megvalósítása. Valamennyi aiki-do gyakorló célja, hogy harmóniában éljen önmagával és a körülötte élőkkel. Így a harc gondolatának mellőzésével Ueshiba aiki-dója a magáévá tett szociális és szellemi céljok elérésének kiváló eszközévé vált. Maga Sokaku Ueshibánál valamivel földhözragadtabb nézőpontból beszélt az aiki-dóról: "Az aiki-do nem más, mint mozdulataink a támadóéhoz való igazítása. Úgy győzzük őt le, hogy tulajdon erejét használjuk egy letisztult körkörös mozdulat során. Olyasmi ez, mint a régi idők elegáns táncai.”

Az aiki-do ma

A Daito Ryu aiki jutsu tanítások még ma is folynak, mivel az aiki jutsut is az aiki-budo általános kategória alatt oktatják, így az alábbi leírás is ebben a fejezetben kapott helyet, nem pedig a bujutsuról szólóban. Lehetőség nyílik így arra is, hogy a Sokaku aiki jutsuját és Ueshiba aiki-doját összehasonlítsuk.

Takeda Tokimune a Daito Ryu jelenlegi igazgatója. Ennek a hagyományos ágazatnak a vezető tagja Horikawa Kotaro, Sagawa Yukiyoshi, Hisa Takuma, Matsuda Hosaku és Yamamoto Tomekichi. Matsudának két másik aiki jutsu szakértő tanítványa is van: OkuyamaYoshijit (Yoshiharu) és Oba Sachiyukit, akik közül az előbbi a modern bujutsu, a Hakko Ryu jujutsu alapítója. Okuyama tanítványai hosszú sorában meg kell említenünk Nakano Michiomit, aki So Doshiként a Nippon Shorinji Kempo megalapítója.

 Ueshiba tanításai más hagyományos aiki jutsu vezetők tanításainál haladóbb szelleműek, ennek megfelelően igen sok magasan képzett aiki-do instruktor került ki a kezei alól, akik sajátos aikid-do stílusokat hoztak létre. A jelenlegi rangidős mesterek között, Ueshiba fiát, Kishomarut, Tohei Koichit, Murashige Yusót, Shioda Gozót, Mochizuki Minorut, Tomiki Kenjit, Hirai Minorut és Inoue Yoichirót kell megemlítenünk.

Ueshiba örökébe az 1969-ben bekövetkezett halála után fia, a lágytermészetű Kishomaru lépett. Kishomaru számára az aiki-do nem egy harci hatékonysággal foglalkozó jutsu forma, hanem a do klasszikus gondolatát követi. Kishomaru ki értelmezésében, és általában aiki-do gyakorlásában és bemutatóiban sincs semmi vásári hókuszpókusz, sőt mit több, a második doshu elítéli azokat, akik ezt a megközelítési módot választják az aiki-do népszerűsítése érdekében. "Az aiki egy természetes áramlás,” - mondja Kishomaru - "ahol az emberek egyesülnek a körforgáshoz [a természet körforgásához] való igazodáson keresztül. Ez a gyakorlat az önvédelemhez és az önfejlesztéshez vezet.” Az idősebb Ueshiba tanítványi közül nem mind követik pontosan azt a fajta aiki-dót, amit ő gyakorolt, és sokan létrehozták saját, önálló stílusukat, melyben a ki jelentősége nagyban csökken. Ueshiba aiki-dójának legfontosabb megújítói: Shioda, Tomiki, Hirai és Inoue. Shioda Yoshin aiki-dója a harci vonal felé nyitott, és technikai szempontból sokban hasonlít a tradicionális aiki jutsuhoz, bár szellemi célkitűzésében Ueshibához igazodik. Tomiki aiki-do stílusa egy olyan fizikai oktatási rendszer, mely tartalmaz praktikus, önvédelmi elemeket és versenyek rendezésére is alkalmas. Hirahi Korindo aiki-dója az önvédelemmel foglalkozik. Inoue rendszerét Shinwa taidonak nevezik, amelyben a sport és az önvédelem elemei ötvöződnek.

Ueshiba néhány fiatalabb tanítványa is kialakította saját aiki-do gyakorlási módját. Otsuki Yukata létrehozta az Otsiki Ryu aiki-dót és Hoshi Tetsuomi a megalkotója az általa kobu jutsunak nevezett rendszernek. Mindkettő elsősorban az önvédelemre helyezi a hangsúlyt. Tanaka Setaro a Shin Riaku heiho, egy másik önvédelmi rendszer alapítója. Tanaka tanítványai jelenleg is más, aiki-do alapú pusztakezes harci formák kialakításán dolgoznak. Az úgynevezett Shindo Iten Ryu is még mindig alakulóban van, míg Fukui Harunosuke Yae Ryuja eredményesen toboroz újabb követőket. Ueshiba legutolsó közvetlen tanítványa, Noguchi Senryuken a Shindo Rokugo Ryu, egy elsősorban önvédelemmel foglalkozó aiki-do forma létrehozója.

Fordította: Antal Zita 2007 EBR Hungary

<< vissza az olvasnivalókhoz

Tenjinchi Dojo
Tenjinchi
EBR International
Aikido
Jodo
Iaido
Judo Newaza
Gyerekcsoport
Órarend
Tanárok
Hírek / Események
Fotók / Videók
Olvasnivaló
Linkek

levelezés

english version